Általános hiedelem szerint a macska azért csóválja a farkát, mert dühös – ám ez csak részben igaz. A jelenség valójában belső konfliktusra vall. Egyszerre két dolgot szeretne csinálni az állat, s a két impulzus ellentmond egymásnak. Például, ha az éjszaka kellős közepén nyávogni kezd a cicánk, mert sétálhatnékja támadt, ám az ajtó kinyitásakor látja, hogy szakad az eső, elképzelhető, hogy csóválni kezdi a farkát. Ha kirohan az éjszakába, aztán morcosan megtorpan, s eközben cafattá ázik a bundája, még hevesebben fogja jártatni a farkát. Majd dönt, és vagy visszarohan a védelmet jelentő házba, vagy elindul, hogy az időjárással dacolva végigjárja a fennhatósága alá tartozó területet. Mihelyt a konfliktus – így vagy úgy – megoldódik, azonnal megszűnik a farok csóválása.

Nem arról van szó tehát, hogy dühös a macska. A düh nem más, mint frusztrált támadókedv, és a felhőszakadás nem agressziót vált ki az állatból. Frusztrációjának oka, hogy a kalandvágy kiélésében gátolja a macskafélék erős ösztöne testük melegen és szárazon tartására – és viszont. Ha az ellentétes motivációk átmenetileg kiegyenlítik egymást, az állat egyiknek sem tud engedelmeskedni, s csak áll meredten, és csapkod a farkával. Bármely két egymásnak ellentmondó impulzusra hasonlóan válaszolna, s csak akkor mondhatnánk, hogy dühében csóválja a farkát, ha az egyik impulzus a támadókedv lenne, melyet legyőz benne a félsz vagy más ellentétes érzés.

Ha igaz, hogy macskáknál a farok csóválása belső konfliktusra vall, vajon honnan ered maga a mozdulat? Figyeljük csak meg, miként egyensúlyoz az állat egy keskeny párkányon. Ha úgy érzi, hogy kibillen az egyensúlyból, farka – mint valamely egyensúlyozó szerv – azonnal oldalra lendül. Ha ölünkbe vesszük a cicát, s felváltva hol balra, hol pedig jobbra dőlünk egy kicsit, látni fogjuk, hogy ritmikusan himbálni kezdi a farkát. Innen ered a farok csóválása belső konfliktus esetén is. Mivel a két motiváció egymással ellentétes irányba hat, a farok úgy viselkedik, mintha az állat teste előbb erre, majd arra billenne. Az evolúció során a farok fontos üzenethordozóvá vált a macskák jelrendszerében, s a csóválás időközben eléggé felgyorsult ahhoz, hogy azonnal felismerhetővé váljék. Ma már annyival fürgébb és ritmikusabb a mozdulat, mint a hagyományos értelemben vett egyensúlyozáskor, hogy első látásra kitűnik, az állat inkább érzelmi, semmint pusztán fizikai konfliktusba került.