A házimacska vadon élő társai meglehetősen kiterjedt vadászterületet birtokolnak; egy hím például hetven hektárt is bejárhat. Az elvadult házimacskák, melyek a sűrűn lakott vidékektől távol élnek, ahol korlátlan szabad terület áll rendelkezésre; szintén igen tekintélyes mozgástérrel rendelkeznek. A hagyományos életmódot folytató tanyasi macskák is alig kevesebb területet mondhatnak magukénak: a kandúrok birodalma akár hatvan hektárig is terjedhet. A tanyasi nőstény macskák vadászterülete már jóval szerényebb – átlag hat hektár. A nagyobb városokban és a peremkerületekben azonban majdnem olyan zsúfoltan élnek a macskák, mint az emberek. A városi macska territóriuma csak töredéke vidéki rokonai vadászterületének. Becslések szerint a Londonban élő gazdátlan macskák alig több mint kétszáz négyszögölnyi területtel rendelkeznek fejenként. A becses szobacicák élettere sok esetben még korlátozottabb, attól függően, hogy mekkora kert tartozik a gazdi házához. Ahol sűrűn tartanak kedvtelésből macskát, előfordul, hogy mindössze húsz négyszögöl jut egy állatra.

Mozgásterének nagyfokú változatossága remekül bizonyítja a macska alkalmazkodóképességét. Az emberhez hasonlóan jól tűri, ha élettere erősen összezsugorodik. A fenti adatokból könnyű kiszámítani, hogy a világ valamely távoli részén élő vadmacska birtokával azonos nagyságú, zsúfolt városi területen átlagosan 8750 cicát tartanak pusztán kedvtelésből. Az a tény, hogy az egymás hegyén-hátán nyomorgó macskák viszonya mégsem válik zűrzavarossá vagy elfajulttá, jól példázza társadalmi toleranciájukat, ami bizonyos fokig meglepő, különösen, ha arra gondolunk, mennyit dicsérik a kutyát közösségi szelleméért, hangsúlyozva ugyanakkor, hogy a macska sokkal inkább magának való állat. Ha választhat, tényleg szívesebben van egyedül, de akkor sem esik kétségbe, ha farknyújtásnyira élnek tőle a többiek.

Számos tényező segíti a macskát a zsúfoltság elviselésében. Ami a legfontosabb: táplálékát a gazdájától kapja, így nem kell naphosszat zsákmány után kajtatnia. Megmarad a vágy, hogy portyázni induljon – a jól táplált macskában is dolgozik a vadászösztön –, de elszántsága már nem az éhes ragadozóé. Ha észreveszi, hogy birtokháborítást követett el, lemondhat a további vadászatról anélkül, hogy éheznie kellene. Ha szűkös területtel kell beérnie, és kijön a gyakorlatból, lehet hogy frusztrálttá válik, de nélkülözni vagy éhen veszni nem fog. Bizonyított tény, hogy minél több ételt kap gazdájától a macska, annál kisebb területet jár be a városban.

Az is segít a macskáknak, hogy gazdáik már felosztották egymás között a területeket, s a kertek határát falak, kerítések vagy sövények jelölik, melyeket könnyű felismerni és védelmezni. Ugyanakkor megengedett bizonyos átfedés a macskák területei között. A nőstények esetében gyakori, hogy több birtok is átfedésbe kerül egy szakaszon, ahol semleges körülmények között találkozhatnak az állatok. A hímeknél – melyek vadászterülete az állomány sűrűségétől függetlenül rendre tízszerese a nőstényekének – még több átfedést tapasztalunk. Valamennyi hím bejáratos több nőstény birtokára, ami lehetővé teszi, hogy ellenőrizze, mikor melyikük tüzel éppen.

Az átfedés azért megengedett, mert az állatok rendszerint elkerülik egymást a mezsgyekarók látogatása közben. Ha a véletlen úgy hozza, hogy mégis találkoznak, acsarognak egyet, vagy egyszerűen kitérnek egymás útjából, s éberen lesve a vetélytárs mozdulatait, megvárják, amíg rájuk kerül a sor az adott határsáv meglátogatásában.

A kedvtelésből tartott cicák számát természetesen gazdáik szabályozzák a felnőtt állatok ivartalanításával, a nem kívánt alom elemésztésével, vagy a felesleges kölykök értékesítésével, elajándékozásával. De hogyan tartják tiszteletben a gazdátlan állatok a területhatárokat jelentős szaporulat esetén? Egy hatalmas kikötőváros dokknegyedében folytatott részletes felmérés során kiderült, hogy a nyolcvanöt hektárnyi területen kilencvenöt macska él. Évenként mintegy négyszáz utódot hoznak a világra, ami elég tetemes szám – körülbelül tíz kölyök esik egy anyára, vagyis minden nőstény évente átlagosan kétszer fial. Elméletileg évi ötszörösére kellene növekednie az állománynak, a gyakorlatban viszont meglepően kiegyensúlyozott a populáció. A macskák a dokknegyed zord körülményeihez képest elfogadható módon osztották fel egymás között az életteret, és betartják a rendet. A tüzetesebb vizsgálatkor kiderült, hogy csak minden nyolcadik kölyök éri meg a felnőtt kort. Ez az ötvenfős szaporulat éppen ellensúlyozza az öregebb macskák elhullási arányát. Az elhullás leggyakoribb oka (a városi macskapopulációk zöméhez hasonlóan) a közúti baleset.