A macskáról rendszerint azt tartják, hogy visszahúzódó, önző állat, amely a maga útját járja, s csak párzáskor vagy egy kis bunyó kedvéért jön össze társaival. A vadon élő állatokra, melyeknek rengeteg szabad terület áll rendelkezésére, valóban illik e jellemzés, ám zsúfoltabb körülmények között ők is hajlandók változtatni szokásaikon. A városokban szabadon élő és a szobában tartott macskák viszont meglepően barátságosak egymással.

A tamáskodók ne feledjék, hogy a háziállatként felnevelt cicák óriás macskának tekintik gazdájukat. A puszta tény, hogy hajlandók közös fedél alatt élni egy embercsaláddal, jól bizonyítja társadalmi rugalmasságukat. S ez még nem minden. A macska számos egyéb jelét is adja együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási készségének és toleranciájának. Különösen szemléletes példa erre, ha egy nősténynek kölykei születnek. Ismerünk olyan eseteket, amikor más nőstények bábáskodtak a vajúdó mellett, segítettek átrágni a köldökzsinórokat, és megmosdatták az újszülötteket. Később megesik, hogy pótmama szerepre is vállalkoznak, élelmet visznek a szoptató anyának, s néha saját fiaik mellé fogadnak idegen alomból származó kölyköket is. Még a kandúrokban is fel-felpislákol az atyai érzés – mosdatják a kicsinyeket és eljátszanak velük.

Mindez persze nem túl gyakori, mégis jól példázza, hogy bizonyos feltételek között sokkal önzetlenebb a macska, mint gondolnánk.

A területhatárok ápolása nemcsak tilalomban, hanem osztozkodásban is megnyilvánul. Az állatok mindent megtesznek azért, hogy elkerüljék egymást, és a konfliktus csökkentése érdekében gyakran más-más időpontban veszik igénybe ugyanazt a vadászkörzetet. Emellett meghagynak amolyan "senki macskájáénak" számító földeket is, ahol a békésen kaszinózó állatok valamilyen okból általános fegyverszünetet tartanak, és kerülik a komolyabb összetűzést. A városi kóbor macskáknál is gyakori ez a jelenség az alkalmi etetőhelyeken, ahol a legnagyobb egyetértésben verődnek össze, hogy megosztozzanak az alamizsnán, s a "hazai" pályán elképzelhetetlen béketűréssel viselik el egymás közelségét.

E tények ismeretében néhány szakember odáig merészkedett, hogy kijelentse: a macska valójában társas lény, és jóval segítőkészebb, mint a kutya. Ám ez csak ábránd. Társadalmi szokásait tekintve a macska vérbeli opportunista. Vagy beilleszkedik, vagy sem. A kutyák nem engedhetik meg maguknak ezt a luxust, hiszen a kiközösített ebnek pokol az élete; a magányos macska viszont kimondottan örül, hogy békén hagyják.

Ha ez igaz, minek tulajdonítható mégis a korábbi példákban említett kölcsönös segítőkészség? Sok esetben annak, hogy az ember óriás macskabébit faragott az állatból. Mivel átvettük az anyától táplálását és gondozását, a házimacska ivarérett korára is megőrzi gyermeki vonásait, s szellemileg sohasem nő fel igazán. A kölykök pajkos-családiasan viselkednek testvéreikkel és anyjukkal, s megtanulják, hogyan segítik egymást egy kisebb közösség tagjai. Felnőttkorukban is jó hasznát vehetik e képességüknek, melynek hatására kevesebbet rivalizálnak egymással, és magányukból is engednek. Hozzá kell tenni azonban, hogy a városi kóbor macskák sokkal inkább szükségből, mintsem önként alkalmazkodnak a zsúfoltsághoz.

Vannak állatok, melyek csak zárt közösségekben tudnak élni. Másoknak viszont a teljes magány a lételeme. A macska elfogadja bármelyik életmódot, s éppen ez a rugalmasság a nyitja több ezer évvel ezelőtti háziasítása óta eltelt sikeres pályafutásának.