A vadon élő macskafélék ritkán mérkőznek meg egymással, mert bőséges szabad tér áll rendelkezésükre, de a városokban és a városok környékén annyira összezsúfolódnak és gyakran át is fedik egymást a macskák vadászterületei, hogy számos perpatvarra és komoly összecsapásra kerül sor, különösen a rivális kandúrok között. Előfordul, hogy meg is ölik egymást, vagy belepusztulnak sérüléseikbe.

A támadó macska legfőbb célja az, hogy elroppantsa ellenfele nyakát-éppen úgy, ahogyan a zsákmányát szokta elejteni. Mivel vetélytársa hasonló termetű és erejű, mint ő, csak ritkán sikerül halálos harapást ejteni rajta. A leggyávább ellenfél is védekezik valamennyire, ezért szinte lehetetlen a nyakához férkőzni.

Emlékezzünk rá, hogy a domináns fenevadak is tartanak a megfélemlített ellenfél kétségbeesett védekezésének következményeitől. Ha sarokba szorítják, még a legpuhányabb mácska is latba veti minden erejét, oda-odakap karmaival, és esetleg úgy megsebesíti erősebb ellenfelét, hogy komoly veszélybe kerülhet a későbbi vadászatok sikere, vagyis az állat fennmaradása. Egy hétpróbás párbajhősbe is szorul némi félelem a támadókedv mellé, ha a végső összecsapásra kerül a sor.

A küzdelem menete általában a következő: a domináns állat kiszemeli ellenfelét, s jellegzetes, fenyegető testtartással közelít hozzá: peckesen, szinte lábujjhegyen jár, hogy még hatalmasabbnak tűnjék, mint egyébként. A hatást csak fokozza, hogy közben égnek áll a hátán a szőr. A test vége felé egyre hosszabbak a felszőrök, ezért a hát vonala enyhén felfelé ível a farok irányában. Így a támadó macska körvonala épp ellentétes a földön kuporgó gyengébb ellenfél alakjával.

A támadó füle hátoldalát mutatja ellenfelének, és vad hörgés-morgás-nyervogás közepette lassan közeledik hozzá, miközben figyeli, nem tesz-e a meghunyászkodó állat valamilyen hirtelen mozdulatot. Hangja rendkívül ellenséges, és szinte felfoghatatlan, hogyan keresztelhetett el bárki egy ilyen hátborzongató hangot tévedésből a kandúr "szerelmi dalának". Ki tudja, miféle szerelmi élete lehet annak, aki e nevet kitalálta? Mondanom sem kell, hogy a kandúr tényleges udvarlásához ennek semmi köze.

Riválisa közvetlen közelébe érve a támadó furcsa, ám igen jellegzetes mozdulatot tesz. Úgy egyméternyire ellenfelétől kissé megemeli és oldalra billenti a fejét, miközben szüntelenül figyel. Aztán lassan előrelép és a másik oldalra billenti a fejét, mintha fogást keresne. Többször is megismétlődhet e fenyegető mozdulat, amely jelzi, hogy az állat végzetes harapásra készül. Más szavakkal: támadás előtt a macska a fajára jellemző "intenciós mozdulattal" adja tudtul szándékát.

Ha két egyenlő rangú állat találkozik és közelít egymáshoz fenyegetően, hosszú patthelyzet alakulhat ki, amelyben mindkét fél tökéletesen azonos lassú, ellenséges mozgást hajt végre, mintha tükör előtt játszanának. Minél közelebb kerülnek egymáshoz, annál lassúbbak és visszafogottabbak lesznek mozdulataik, mígnem holtpontra jutva hosszan megállnak, ami több percig is tarthat. Közben szabad folyást engednek a macskazenének – morognak és nyivákolnak, de egyik fél sem hajlandó kapitulálni. Megeshet, hogy végül hihetetlen lassan eltávolodnak egymástól. Ha gyorsabban tennék, az egyenlő lenne gyengeségük beismerésével, s azonnal támadásra ingerelné az ellenfelet; ezért mindkét állatnak szinte észrevétlenül kell mozognia, hogy megőrizhesse pozícióját.

Ha a fenyegetés és viszontfenyegetés test test elleni küzdelembe torkollik, az összecsapás úgy kezdődik, hogy egyikük hirtelen rohamra lendül, és megpróbálja elkapni a vetélytárs nyakát. Erre az ellenfél megpördül, és állkapcsával védi magát, majd előresújt, belekapaszkodik a támadóba, és vadul rugdalni kezdi izmos hátsó lábaival. Ez az a pont, ahol a szó szoros értelmében összerúgják a port, s a morgás hirtelen vonításba és nyivákolásba csap át, miközben a két állat a földön hempereg és vonaglik – harapva, marva, rúgva egymást.

A küzdelem túlságosan véres-komoly ahhoz, hogy sokáig tartson. Az ellenfelek gyorsan szétválnak, s farkasszemet nézve egymással, vad morgások közepette folytatják a villongást. Aztán ismét támadás következik, esetleg több is, mígnem egyikük végleg feladja, s hátrasunyított füllel a földön marad. Ekkor a győztes újabb jellegzetes mozdulatot tesz. Úgy fordul, hogy a másik jól láthassa őt, majd élénken szaglászni kezdi a földet, mintha hirtelen mennyei illatra bukkant volna. Olyan átéléssel szimatol, hogy már-már azt hinnénk, valóban talált valamit. Ám ezúttal csak a harc szokásos záróakkordjáról van szó – rítusról, mely hírül adja a sunyító ellenfélnek, hogy a győztes elfogadja a kapitulációt, s hogy a küzdelemnek vége. A szertartás befejeztével a győztes szép lassan odébbáll, majd egy kis idő múlva a legyőzött fél is elkullog, hogy menedéket keressen valahol.

Nem minden harc folyik vérre menően. A kisebb nézeteltéréseket egyszerű "karompárbajjal" intézik el a macskák. Az ellenfelek kivont karommal néhányszor egymás fejéhez sújtanak, s elképzelhető, hogy az előzőekben ismertetett lovagi szertartás és drámai küzdelem nélkül sikerül rendezniük a vitát.