A macska "fújása" és a kígyó sziszegése rendkívül hasonlít egymáshoz, ami bizonyára nem véletlen. Eszerint a macskafélék sziszegése tulajdonképpen megtévesztő mimikri, vagyis a macska kígyónak tetteti magát annak érdekében, hogy ellensége őt is mérges, veszedelmes állatnak vélje.

A sziszegés jellege valóban nagyon kígyószerű. Ha kutyával vagy más ragadozóval találja magát szemközt a macska, félelmében fújni kezd, ami a "megszólalásig" hasonlít egy szorult helyzetben lévő kígyó sziszegéséhez. A ragadozók igencsak tisztelik a kígyót – nem minden ok nélkül –, és többnyire elég hosszan kivárnak a támadással ahhoz, hogy a hüllő elmenekülhessen. A habozás rendszerint veleszületett reflex. A támadónak nem kell külön megtanulnia, hogy félje a kígyót. Nem is venné sok hasznát a tanulásnak, mivel az első lecke egyben az utolsónak is bizonyulna. Ha a sarokba szorított macskának sikerül megijesztenie támadóját, felébresztve ösztönös félelmét a kígyóktól, határozott előnyre tesz szert, és valószínűleg erre vezethető vissza a macskafélék sziszegő hangjának kialakulása.

A magyarázat mellett szól az is, hogy a megriasztott kígyóhoz hasonlóan a sziszegést gyakorta "köpéssel" kíséri az állat. A sarokba szorított macska emellett jellegzetesen tekergeti, vagy ide-oda csapkodja a farkát, ami szintén a támadni vagy menekülni készülő kígyót idézi.

Ismeretes végezetül, hogy egy fatönkön vagy sziklán összegömbölyödve alvó cirmos macska (mely mustrázatát tekintve igen közel áll az ősi vadmacskafajokhoz), színével és kerekded alakjával félelmetesen hasonlít egy összetekeredett kígyóhoz. Már a tizenkilencedik században is elhangzott olyan szakvélemény, hogy a cirmos macska mintázata nem egyszerű álcázás, hanem jóval inkább a kígyó terepszínű öltözetének közvetett utánzása. A ragadozók, mint például a sas, kétszer is meggondolják e hasonlatosság láttán, hogy lecsapjanak-e az alvó macskára.