Ismerős a jelenet. Melyik macskatulajdonos ne figyelte volna még meg az ablakon át, amint az állat nyakát behúzva, szinte kúszva lopózik egy kismadár után? Lopakodás közben igyekszik oly észrevétlen maradni, amennyire csak lehet, ám hirtelen lőttek a mesterkedésnek, mert az állat farka – mintha csak önálló életre kelt volna – vadul suhogni kezd a levegőben, s nagyjából úgy hat a madárra, mint egy vészlobogó. A kiszemelt áldozat azonnal felrebben, és biztonságos helyre menekül, a faképnél hagyott, felsült ragadozó pedig bambán bámul utána az égre.

A gazdi, aki szemtanúja volt a jelenetnek, értetlenül áll védence baklövése előtt. Vajon miért hagyja cserben a farok a test többi részét, s tesz hiábavalóvá minden addigi fáradozást? A házimacska vadon élő ősének bizonyára felkopott volna az álla, ha ilyen műhiba csúszik a vadásztudományába! Tudjuk, hogy a macska élénk farkcsóválása súlyos belső válságra vall és – lévén a test jelrendszerének fontos üzenethordozója – igen hasznos szerepet tölt be a macskák kommunikációjában. Ha azonban az állat vadászat közben is gyakorolja ezt a szokását, amikor egyes-egyedül az áhított zsákmány figyelmét hívhatja fel magára, az egész vállalkozás kudarcba fullad. Miért nem tudja ilyen döntő pillanatban visszatartani az ösztönös mozdulatot?

A válasz kibogozásához tekintsük át a macska zsákmányszerzésének szokásos menetét. A vadászat általában nem nyílt pázsiton zajlik, ezért az ember a lehetőségekhez képest keveset tud a macska ragadozó énjéről, mert a megfigyeléshez sok-sok türelemre és gondos rejtőzködésre van szükség. Ha vadászat közben felbukkanunk a színen, automatikusan megzavarjuk az állatot, s így nincs többé mit megfigyelni. A riadóztatott zsákmánynakvaló szépen elmenekül, a macska pedig feladja az üldözést. A felületes szemlélődő számára nem könnyű tehát nyomon követni az eseményeket. Rendszeres és a legnagyobb titokban folytatott macskalesre van szükség, melynek során a következőket tapasztalhatjuk:

Egy: a macska igyekszik állandóan fedezékbe húzódni. Rengeteg időt tölt féltakarásban az aljnövényzetben lapulva, s gyakran csak egy figyelő szempár és pofájának egy része látszik ki a sűrűből. A farok rendszerint rejtve marad. Kettő: sohasem próbálja meg az áldozatra vetni magát, mielőtt testközelbe kerülne. A macska nem üldözi hosszan kiszemelt prédáját. Beiktathat egypár félig futva, félig kúszva megtett gyors szakaszt a cserkészésbe, de aztán megáll és kivár, mielőtt ugrana. Három: a zsákmány rendszerint nem madár, hanem valamely rágcsálóféle. Az Egyesült Államokban kóbor macskák között folytatott vizsgálódás során kiderült, hogy a madarak csak mintegy négy százalékát adják a macska étrendjének. Kiváló látásuk és sajátos képességük, hogy veszély esetén azonnal levegőbe emelkedjenek, megóvja őket attól, hogy a házimacska kedvelt célpontjává váljanak.

E tények kölcsönhatásával magyarázható a kertvárosi gyepen madarászó macska dilemmája. Először is, a nyílt, gondosan manikűrözött pázsit megfosztja minden természetes fedezéktől, s egész testével láthatóvá válik, ami kétszeresen is rontja az esélyeit. Szinte kizárt, hogy észrevétlenül becserkészhesse, s a fajára jellemző ugrással maga alá gyűrje áldozatát. Ez komoly belső konfliktus elé állítja a macskát: lapuljon-e tovább mozdulatlanul a füvön, vagy csapjon le a madárra? Vívódás közben dühösen suhogtatni kezdi a farkát; s éppen a fedezék hiánya, amely a konfliktust is okozta, tárja gonoszul a hőn áhított zsákmány döbbent tekintete elé a hevesen lobogó farkot.

Ha eleve kudarcra ítéltetett a madarászás a nyílt pázsiton, miért próbálkozik mégis újult erővel a macska? Azért, mert rendszeresen feltámad benne a vadászösztön, de vágya teljesítését megnehezíti az ember hatékony védekezése a kártevők ellen. A városokban és a peremkerületekben a modern technika megtizedelte a rágcsálókat, melyek hajdanán valósággal elárasztották a házakat és egyéb épületeket. Kertünk madarai között is akadnak kártékonyak, annyira megkedveltük azonban a látványukat, hogy nem fenyegeti őket hasonló irtóhadjárat. Következésképpen a rágcsálók pusztítására berendezkedett macska természetellenesen egérszegény, ám madarakban annál gazdagabb környezetben találja magát. Nem tudja kiélni veleszületett ragadozó hajlamát, s ez indítja végül arra, hogy belső parancsnak engedelmeskedve hasztalanul kuporogjon a nyílt füvön, s vágyakozva bámulja az elérhetetlen madárkákat. Nem ügyefogyottságában kezdi tehát a préda orra előtt lengetni a farkát. Mi, emberek kényszerítettük akaratlanul is ezt a különben szemfüles vadászt, hogy elérhetetlen zsákmány után fusson.